Szigetek

 Csepp vagyok, vagy morzsa. Az éjjeli széllel érkezem halkan a küszöb alatt. Bekúszom, körülnézek, tovább megyek. 
Elmozdítok mindent, s ugyanoda teszek vissza. A finom porrétegben kirajzolódó talpak formájába. A padló felett néhány centivel vitorlázom. Végig a szobákon, megpihenve az ablakpárkányoknál. A függönyökhöz dörgölőzöm, puha csipke, mosástól illatos. Megérintem az érdes falfelületeket, karcolnak, megragadnak.
Milliméteres ugrásaim borzongással töltenek el. Szédült felfedezés a nagyító alatt.
A huzattal bukfencet vetek, lomha szaltók egymásutánjában tágul a tér. Tapéta, plafon, tapéta, padló. Ablak, fal, képkeret, tükör.
Enyém az univerzum, felettem a padlás.

Téged nézlek. Titokban, csak a szoba sarkából. Az ajtókeretnek dőlve, félrehajtott fejjel. Mindig máshová élesítve a fókuszpontot. Feltérképezlek, meghatározom a koordinátáidat. Létrehozom fejemben pontos másod. Modellezem a hajlatokat, felkutatom a milliméteres piheszőrszálakat, az anyajegyeket a végére hagyom.
Melléd kúszok, megszámolom őket. Mindig, elalvás előtt. Vonalakat húzok magamban, összekötöm őket, ábrákat készítek. Aztán a kellő ismeretek birtokában érintelek. Kitapogatom a domborzatot, simítom a felületüket. Közel hajolok, hogy megfejtsem. Meg akarom törni a varázst. Van sötétebb és szabályosan kör alakú, aztán ott van néhány világosabb, szinte folt. A kedvencem a gombostűhegynyi apró pontocska, amit távolról még csak meg sem látsz. Ehhez ott kell lenni, igazán a bőrödhöz kuporodva.
Elbújtál, s most megtaláltalak – súgom.
A válladon pihenek a nagy finálé előtt. Illatod megnyugtat és segíti a koncentrációt. Már minden adat a birtokomban, bekebelezlek, felhabzsollak. Darabonként, elegánsan, úgy hogy te is élvezd. Végtagjaid, törzsed és minden maradékod. Az anyajegyeket végül a fogaim közül piszkálom, mint más a mákot.

Egészen ritka pillanatra ébredek. Sötét és mozdulatlan a világ. Elfelejtetve az idő fogalmát, mindenki máshogy öregszik. Én úgy döntöttem kicsit maradok. Néhány évnyi időt nem mozdulok. Hanyatt fekve gyűjtöm a zsibbasztó tanulságokat.
Erődöt dunyhából építve, tartalékokat halmozva figyelem távolról a sorsfordító eseményeket. Kipusztulok a jelenből, csak a jövőnek élve, akár valami ritka történelmi lelet. Szó nélkül veszem tudomásul a tragédiák utáni újjáépítést. Körforgást színlelő évszakok, madarakba kódolt hazug vándorlás.
A naplementéket ujjam hegyével félrepöckölöm, csillagokat köpködök dinnyemag gyanánt. Álmomban minden felhőt megszámolok, elnevezem őket. Az esőket zsebkendőbe fújom, tüsszentek s máris katasztrófát idézek. Egy hálószobai levegővétel hatalma kísért. 
Lusta eszme nemesít, tapasztalatot hímzek a semmittevésből.

Már csak egy félálomban észlelt szellem vagyok. Egy karcos, füstös ablaküvegen keresztül felbukkanó amorf sziluett.
Átlátsz a hátamon, s a szemembe nézel. Nem akarsz már semmit sem, megtanultál egyre kevésbé együtt élni velem.
Az íróasztal alá bújok – a szokás hatalma, reggeli közben figyellek, buborékot fújok a mosogatószivacsból. Mint egy földöntúli mutatványos, tudtodon kívül szórakoztatlak. Elmozdítom a pöttyös bögrét, szamárfület hajtok kedvenc könyvedbe. Kikapcsolom a tévét, miután elalszol. S végig az arcod figyelem, keresem azt a tekintetet, amikor először megláttál. Talán minden hiába, én eltűntem, te megváltoztál. A fennköltség olcsó luxusa nem nyűgöz.
Holnap már csak lábnyom vagyok. Semmi izgalmas, formás áttörés, amit gipszbe öntenek, csupán egy első záporral távozó csonka pornyomat.

Ez valami visszhangos mennyország. Kevesen vannak, hallom saját gondolataim. A másik sarokban is én állok. Átkiabálok, tanácsot adok, s egyre tisztábban töprengek.
Fel s alá járkálok, egyre bonyolultabbnak tűnik minden. Gombolyagjáték, semmi több. Az ijesztő dolgokat elnevezem, kipiszkálom a zajokat az árnyékból.
Túlélésem egy darab fehér papírlap. Mindent feladtam a legvégső sötétkék tollvonásig. Az utolsó pontot hagytam a végére, hogy tudjam, lenne mire visszaemlékezni. Érezzem a súlyát minden üres nosztalgiának.
Ez volt itt az alkotás helye. Minden az utolsó pont előtt. Katarzis, vagy bizonytalan befogadás nélkül. Értelmetlen, haszontalan percek telnek. Hűlt helye a titoknak, a pont is egyre haloványabb.
Te csak a visszhangot hallod, s fogalmad sincs róla. Egészen igazinak hangzik, csak éppen senki nem kiáltott. Körbenézel, de addigra eltűnök. Töprengsz, keresel, s látod, hogy kevesen vannak. A másik sarokból figyel valaki, mintha csak tükörbe néznél.
Én közben teljesen kifakulok, mosolyogva győződöm meg róla, hogy egyáltalán nincs is kérdés. Nincsenek dilemmák, megfejtésre váró életelemek. Könnyű, szinte már súlytalan minden. Aztán a hang kialszik, s egy pillanatra még az utolsó gondolatomba kapaszkodom.
"Hát mégsem sikerült." – így távozom. 

El kell rejteni, hogy belefáradtam. Mert ezek itt kicsinálnak. Ezek itt felfalnak éjjel, amíg megálmodom a holnapi félelmeim. Minden egyes szóval közelebb kerülök a pokolhoz, és én csak folytatom. Csak csikorog belül, hömpölyögnek a kibogozhatatlan körmondatok.
Át fogom kódolni káosszá, krikszkrakszokat passzírozok a nyelvem közé. Minden szavam dzsungelben rejtőző gerilla. Észre sem veszed, miközben szépen, csendben levadász. Alázattal, tisztelve ellenfelét.
Téged képtelen vagyok.  Sehova sem férsz már el. Kinőtted a házat, amiben megálmodtalak. A teraszon megcsillansz, illatod tovább áll. Azt hiszem hallak, ág roppan árnyékod alatt.
Te vagy a délibáb, te vagy az oázis. Néha már azt érzem, nem is téged űzlek, hanem együtt menekülünk.
Egyszer még utol kell, hogy érjelek, erről szól ez az egész lárma. Hogy végre elrejthesselek. 

Távozom, mielőtt kifordul a világ. Először feje tetejére borul, aztán körbe-körbe jár. Szépen lassan elcsitul, végignézem az utolsó giccses naplementét. Szép volt itt, egy kavicsot zsebre vágok és beleszagolok a levegőbe. Érzelgősen, csukott szemmel.
Elsétálok, amikor mindenki másra figyel, beszélget, vitatkozik, lakomát ül. Érzem az étel illatát. Gyors, hangtalan léptekkel indulok, aztán már segít a szürkület. Fák szaladnak mellettem, még a leheletem is visszhangzik. Kutatom az üres horizontot, táncol a hétköznap, remegnek az alakok a tömegben.
Egy robbanásba kellett volna foglalni az ordításom, hogy igazán meghallja mindenki, hogy felébredjenek az unalmas álmokból. Most már tehetetlen vagyok.
Földre rogyok, és mint valami világvégi huligán siratom, hogy nincs mit pusztítani. Cél nélkül a romok között már az üres gonoszságnak sincs értelme.

Tudom, hogy ott vagy kinn. A beszűrődő zajok és a szúnyogháló mögött. Mondhatnám, hogy reszketek. De még erre sem vagyok képes. Egyszerűen csak bámulok a sötét szoba fényes darabkái felé. Mint valami éjjeli rovar, ösztönre épülő rövidke élet. Figyelem a bejárati ajtó reteszét. Csalogat, húz maga felé, hogy kinyissam.
Odakinn vége a játéknak. Vége az elméleteknek, a tervezett mondatoknak. A vihar kifordítja az esernyőt, a tömegben a lábfejemre lépnek. Aláfestés a rideg, kiszámítható világhoz. Mégis csak egytől rettegek.  Attól, hogy rád találok. Menekülési útvonal és B-terv nélkül. Hirtelen. Derült égből. Maradandó károsodást okozva.
Sok-sok tömeget végigjárva nézlek. Rögeszme, a sóhaj belélegzett fele, széktámlán hagyott kabát. A végére akarok járni, megismerni a boldogan élést. Minden arra bíztat, hogy befejezzem. Neked dőlni, rád nehezedni.
Magot ültetni és évekkel később fára mászni. 

Egy szót sem szólok. Szobor, vagy árnyék vagyok. Hűvös kellék minden időben. Lehunyt szemmel engedem, hogy nélkülem történjen az élet. A sült halra is csukott szájjal várva, de legfőképpen neked hátat fordítva.
Mindig a holnapban cselekszem, mára marad a némaság. Kényelmes, elegáns boldogtalanság. Lábamat az asztalra dobva, nyikorgó széken hintázva. A problémák kilométerekkel távolabb szunnyadnak.
Egyszer aztán tényleg másnapra virradunk. Ha farkast kiáltunk, valóban meghalunk. Én pedig bólogatok. Kifejezéstelen arccal, számítva a legrosszabbra. Szomorú prófétának lenni hálátlan feladat. Makacs, idealista követők között, akik nem értenek a csúnya szóból.
Nézel rám kérdőn. Bizonytalanul. Szavam lenne a megváltás. Néhány zönge, néhány zöngétlen. Rózsafüzér minden időben. Füledre tapasztott kezed a bűnöd. Észre sem veszed, ahogy elköszönök. Még mindig a megoldást várod.
Mozdulatlan maradva figyelem, ahogy a létezés tovább folytatódik.

A világ szélére ülök le. Lógatom lábam és ugyanazt a dallamot fütyörészem. Ismered te is. Cinkosom voltál. Még a pusztulás előttről rémlenek foszlányai. Egészen boldognak tűnnek, finom harmóniák, fülbemászóan meseszerű dallamok.
Elkezdem számolni a csillagokat. Kezdve a bal sarokból, felfelé cikkcakkban kanyarogva. Minden fényfoltnak más a színe. Elnevezem, megszeretem, becézem. Egyre kisebb és kisebb leszek. Zsugorodó szerető a pöttyös ég alatt. Lapos világomnak hátat fordítva sóhajtok. Valahol messze a kék bolygó síkságain túl vár rám egy szó. Egy lágy hang súgja fülembe. Egészen hétköznapi hangsúllyal, kitörölve rossz emlékeket, feledtetve hibás törvényeket.
Tériszony nélkül vizsgálódom a mélyben. Számolok, átlókat vonok, a távolságok higgadtan megdermednek. Céljaim végre felbátorodnak, vár a légüres tér. Sosem hittem, hogy eljutok ide. Rád kacsintok, néhány fényévvel messzebb válaszolsz. Mégsem hiszek a tragédiában.
Küzdök, törekszem, álmodom. Fennkölt szavakkal doppingolom magam.
Egy mesében ez lenne a tökéletes szerelem.

Ahogy lehunyom a szemem, rögtön táncolsz. A hajad forgatod, hipnotikus örvényeket keltve. Ahogy lehunyom a szemem, rögtön megérkezem. Ott van a húsod, ott van az illatod. Enyém minden, amit addig álmodtam, vagy éltem. Mégsem látok többet nálad. A betevő falat vagy, teli gyomor, szaftos szájszélet törlő puha kendő. Poros sziklából mosolyt fakasztasz, csörgedezel a patakok kanyarjaiban.
Félresikerült átok vagy, amit pimaszul élvezek. Széttárt karokkal bűnhődöm, izzadtan a lepedőre dőlve. A csuklóm sarkán lüktetsz, kitapintom a ritmusod. Még önálló keringésem sincs. Forró a levegő, amit fülembe lehelsz. Egészen lassan észlellek, mint valami képkockákra bontott biztonsági felvétel. Keresem a titkot, a leleplezésre váró trükköt. Visszateker, és újra az egészet elölről.
Hogy végre mély álmom legyen, amire talán már lehetetlen emlékezni. Aztán ébredés után ott talállak a lelapult párnák között. Némán, aláfestő zene nélkül. Meztelen hétköznapjaink átlagos kezdetén.

Szép csendben morzsákat hullajtok, hogy az álomból hazataláljak. A sarkon várlak reggel, összehúzott kabátban, megint csípős szél fúj. Nem jössz, én pedig lassan elindulok. Higgadtan végig a nyomok mentén. Gyerekjáték lesz.
 Erről többet nem beszélünk. Hagyjuk, hogy majd elsüllyedjen, megkövesedjen. Néhány izzadt forgolódás és vége mindennek. Ennyi választ el a nyugodt boldogtalanságtól.
Már csak néhányat csavarok a takaró csücskén, arcomhoz húzom és érzem minden illatod. Évszakokra bontva, ruhák és színek szerint csoportosítva. Ez történt, amikor mosolyogtál. Itt néztél a szemembe először napfényben. Másnap lettem szerelmes, az első világos pillanat előtt. Csak ezután jött a szomjúság, az éhség. Nyújtózás, hideg lábak a szőnyegen.
Megelőztél mindent, most pedig zavartan kutatok. Keresem az álom előtti kényelmes ébrenlétet.

A szavak végül kihúnynak. Mint a fáklyák. Hosszas remegés után a sárga fény egyre haloványabb lesz, végül piros izzást nyüszít és füstbe leheli lelkét. Így tűntek el a szavaim, néhány utolsó vallomás pislákolt, aztán jött a gomolygó csend.
Testtelen árnyék voltam, melyet a lángok festettek a falra. Illatom a tűz, színem világító narancs. Göcsörtök között, surlófényben táncoltam a túlsó parton. Kivetített álom, fülbemászó dallam.
Végül most talán mégis itt a vége. Megváltás, vagy leváltás. Az idő dönti el. Hús és vér a szó ellen. Hát ilyen érzés veszíteni. Tökéletesen megértem a dolgot. A jambus nem takar be, a becézés nem csókol szájon.
Talán küzdenem kellene. Porondra tuszkolom magam. Összeszorított fogakkal varázsolok, kettéfűrészelem magam. Ha nem tapsolsz, legalább fütyülj ki, dobálj meg. Köpj le.
Feszíts keresztre, hogy feltámadhassak.
(Talán újra hiszel majd bennem.)

Csak a hideg kezeket látod megvillanni az asztalon. Nyugvó helyzetben, apró fényfolttól világítva. Vihar előtti csend. Vagy. Tett utáni megpihenés. Alkot vagy öl?
A sötétben rejtőzik a válasz, a test folytatása, az elhelyezett tárgyak kompozíciója. Minden a képzeleted függvénye. A könyvek és az üres üvegek. A sarokba bugyolált bizonyítékok. A kinti hangok összezavarják a szoba neszeit, a sárga fények harmóniát csempésznek a sötétkék árnyékokba. Csöndes cinkos ma az élet, megáldva a szokásos bonyolultsággal. Mocorgás, remegés, tornáztatod a pupillád, a fókuszpont sem tökéletes.
Minden a tetőpont felé halad. Elegánsan, komótosan. Titkoltan bizonytalanul. Az utolsó pillanatban dől el minden, hirtelen kinyúl a fényből, kutat a fekete láthatatlanban. Kattan és pendül, zizeg és ropog. Menj el, ez már nem rád tartozik.
Alkot vagy öl.

Indul a kaland. Felöltöm a hősálarcot. Villámgyorsan öltözöm, senki sem láthat. Az ajtót kettőre zárom, biztos ami biztos. Aztán irány a légtér. Környezetkímélő kondenzcsíkom kikerüli a pillangókat is.
A bőség zavara jellemzi munkám, kihízom a nyolcórás munkaidőt. Este aztán palástom a sarokba hajítva - nem gyűrődő - dőlök a karosszékbe. Egy pohár langyos vaníliás tej, máskor egy üveg erősebb. Olvasószemüveg és szobapapucs. A halaknak még egy kis szárított tubifex.
Holnap majd kezdődik minden elölről. Várnak, elvárnak, kivárnak, megvárnak. Nincs más választásuk. Nincs más választásom. Mi miért nem megyünk sosem nyugdíjba? Egy utolsó világmentés, búcsúbuli, szakszervezeti ajándékcsomag, gratuláló, izzadt kezek.
Aztán kezdődhet a virágültető hobbi, a macskatartás. Súlytalan újságolvasás, kezdve a képregénnyel. Vizet a vízforralóba, kamillatea és pirítós. Zsebkendő a kinyúlt kardigán zsebében.
A világ szépen lassan megöregszik a hátam mögött.